edem

Szép kertje volt, tele virágokkal. Egy hely volt csupán, hol nem nõtt semmi, s ez a kert közepe volt. Próbálkozott már számtalanszor, de egy elültetett virág sem ott nyílt ki végül: a kert más szegleteiben szökkentek szárba. Mikor elsétált egy kert mellett, irígyen, sóvárogva szemlélte a kert közepén nyíló nárciszokat, tulipánokat, rózsákat. Próbált beosonni a kertbe, hogy hazavigye a virágot, de sosem jutott el a kertek közepéig. Próbált a kertek gazdáitól kérni egy-egy hajtást, virághagymát, de õk csak csendben mosolyogtak. Harcolt a virágokért, szúrt, vágott, hárított, cselezett, de sosem jutott át az õrök seregén. Végül belátta, hogy hiá

Too tired to stay awake, Too awake to go to sleep, Caught between the Real and Dream, Forced into a lifeless realm. What is good and what is bad, What is happy, what is sad, How can be my hunger fed - Noone told me, nothing\'s said. Only darkness lies around me, Faceless heads are laughing at me. All is red and all is black - Am I living or am I dead? Through the darkness you come to me And stare at me with great pity I\'ve lost my heart, I\'ve lost my mind, Don\'t be gentle, don\'t be kind Demons took my soul away Angels, devils all the same, I try to escape and be sane, But I lose my world again Flee my friend before it

Szép mese volt... Az utolsó faun reménytelenül rótta az erdõt. Ó, hogyne emlékezett volna a régi idõkre, a nimfák énekére, a driádok táncára. Emlékezett a ligetekre, a napfényre. De emlékezett a Fáklyahotdozók jóslatára is. Nem hitte el akkor - nem hihette, hogy vége lesz a szépségnek, vége lesz a táncnak, a dalnak. De Új Isten jött, s a Régiekre a feledés és pusztulás várt.  Társai dacoltak az Új Isten hatalmával. Harcoltak az életükért. Harcoltak a ligetekért, küzdöttek a múltjukért és a jövõjükért. De az Új Isten erõs volt s a Hajdaniak mind elestek.  Sok kor múlt el azóta. Az utolsó faun bejárta az egész földrészt, de az Új Isten hat

Minden hõs megpihen egyszer... Minden vándor hazatér... A négy megfáradt öreg a verandán pihent. A Dalnok kopott hangszerének húrjaival babrált. A Zsoldos fegyvercsörgésre emlékezett. A Harcmûvész sorba vette dicsõ ellenfeleit. A Mágus csendben babrálta varázsbotját. Õ a Döntésre gondolt. Választhattak. Az egyik lehetõség, hogy békésen megöregszenek, nyugodtan élik le a hátralevõ éveket. A másik, hogy egy új világra, egy új életre és új küzdelemre születnek. Akkor úgy gondolták, elegük van a harcokból. De az évek során a Zsoldost egyre többször kapták rajta, amint kardját az oldalára csatolja, majd lassan, lemondó sóhajjal leveszi és visszaz